A Szekszárdi Garay János Gimnázium két osztálya lehetőséget kapott a Határtalanul program keretein belül egy ötnapos osztálykirándulásra Erdélybe. A program célja a magyar–magyar kapcsolatok építése, személyes kapcsolatok kialakítása, elmélyítése. A Határtalanul a nemzeti összetartozás operatív programja.

Erdély felfedezése
A diákok és kísérőtanárok az első napon Nagyszalontán jártak, itt megtekintettük az Arany János-emlékhelyet. A következő célpont Nagyvárad volt, ahol a helyi idegenvezetővel felfedeztük a város kulturális örökségeit, nevezetes épületeit és szobrait, mint például a római katolikus Püspöki Palotát és Szent László király szoboregyüttesét. Az első éjszakát itt töltöttük, Nagyváradon.
A második nap Zsobokon folytatódott, ahol az egyik leglátványosabb kalotaszegi templomot tekintettük meg, és egy előadást is meghallgatott a csoport Kalotaszeg néphagyományairól. Utána érzékenyítő program keretében megismerkedtünk a helyi gyermekotthonnal, majd ebéd után egy kirándulás következett a Tordai-hasadéknál. Itt tudomást szerezthettünk a különleges természeti jelenség kialakulásáról és a hozzá fűződő Szent László mondáról. A második estét Mezőmadarason töltötte a csoport.

A harmadik nap telis-tele volt programokkal: Marosvásárhellyel indítottunk, elsőként a Kultúrpalota kiállításait tekintettük meg, majd a Marosvásárhelyi Református Kollégium diákjaival találkoztunk. Utána a Teleki Téka gyűjteményét néztük meg, és a Bolyai Emlékszoba sem maradhatott ki. Szovátán a Medve-tó körül tettünk egy sétát, és itt lehetőség volt még egy kis szabad időre is. Ezután Korondon ismerkedtünk a korondi fazekasok termékeivel, és itt található volt számos kirakodóvásár, ahol a diákok tudtak emléktárgyakat vásárolni. Farkaslakán Tamási Áron sírjánál koszorút helyeztünk el, majd utolsóként Segesvár látnivalóinak megtekintésével zárult a nap. A csoport szintén Mezőmadarason szállt meg.
A negyedik nap a Tordai sóbánya ipartörténeti kiállításával indítottunk, majd délután Válaszúton a Kallós Zoltán néprajzi gyűjteményét csodálhattuk meg. Kora este érkeztünk meg Kolozsvárra, ahol egy esti belvárosi sétával zártuk a napot.
Nagyon jól éreztük magunkat, igaz, néha szükség volt a csapat összetartására a sok utazás és a megtett kilométerek miatt. Többen még nem jártak ezelőtt Erdélyben; a Határtalanul programnak köszönhetően láthattak számos szép helyet, és személyes tapasztalatokat szerezhettek a külhoni magyarságról. Összeségében felejthetetlen kirándulás volt, sok érdekességet tanultunk és láttunk.

Varga Virág

Kolozsvár
Utazásunk negyedik napjának fő úti célját, egyben végállomását képezte Kolozsvár. Ennek a városnak a jelenlegi helyzetéről igen sokféle dolgot lehet hallani, emiatt jómagam is felettébb kétes előérzettel voltam, amikor odafelé tartottunk. Természetesen ki ne kívánná látni Kolozsvárt, a kincses várost, s vele együtt mindent, ami még megmaradt a magyar történelem zivataros századaiból.
Végre megérkeztünk. Egy mély lélegzetvétel az ott uralkodó tipikus nagyvárosi levegőből, és a csapat megindult, hogy letelepedjen átmeneti szállásán. A helyi református kollégiumban kaptunk helyet, ahol négy szobára voltunk felosztva, mindegyikbe 10-11 fővel. Nekem olyan érzésem voltak, mintha sorkatonákként térnénk vissza hálókörletünkbe az aznapi hadgyakorlat után, s ennek is megvolt a maga varázsa. Tekintve, hogy vegyes fogadtatást váltott ki a csapatból, a látszat – mondhatni – mindig csal. Nem is kicsit, elvégre Kolozsvár szellemisége magával ragadta a társaságot. Számomra főként a késő gótikus légkör volt erőteljes, melyet az idegenvezetőnk által elmesélt legendák csak még jobban tetéztek.
Megérkezve a Szent Mihály-templom terére, a város legmaradandóbb impressziója tárult elénk Mátyás királyunk monumentális szoborcsoportjával. Nem is tudom, láttam-e már olyan szobrot, mely ennyire tekintélyt parancsolt volna magának. A térről vezetett utunk a nem messze levő óvárosi részre, ahol például Mátyás szülőházát láthattuk, majd elérkezett a pillanat, melyre kétségkívül az egész társulat várt. Csupán két szó: szabad idő. Addigra már kezdetét vette a város éjszakai élete, s ez bizony nem kevés hangulatot adott az utcákon való csatangolásnak. Az a pezsgés, az a szokatlanul kellemes légkör, mely abban a pár órában átjárta az emberi lelket – ez ébresztette fel bennem a vágyat, hogy másoknak is elmondhassam. Lehetett találni voltaképpen mindent a reformcukrászdától a magyar reformkort idéző kávézón át egészen a szovjet romkocsmáig.

A történet ezután másnap folytatódott. Szegényes lelkesedéssel pakoltunk össze, majd a szállástól elsétálva a fellegvárig kiadós lépcsőmászást kaptunk. Hogy végül is megérte-e, az én válaszom egy hatalmas igen, noha jól éreztem, hogy ennél sokkalta kevesebb lépcsőzésre születtem. A hegytetőn egy hófehér, monumentális szocreál épület fogadott bennünket, míg letekintve Kolozsvár java része terült el előttünk, rajta keresztül pedig a szőke Szamos. Később lesétáltunk egy helyi temetőbe – ez a híres-neves Házsongárd –, tele még a monarchia időszakából fennmaradt sírkővel és családi kriptával, sőt még régebbiekkel is. Páran észrevettük, hogy egy első világháborús obeliszken a katonák nevei között felbukkant egy szimpla „Pista – lövészhadnagy” véset is. A temetőben tett sétát újabb szabad idő váltotta fel. Mások kávézókba mentek, volt, aki csupán egy utolsó sétát tett a kedvenc városrészben, és ott voltam én, aki egy adag kenyérrel leült a tér közepére a galambokból légiót verbuválni. Miért is ne?
A Kolozsváron töltött időt egy búcsúebéddel koronáztuk meg, felbecsülve mindazt, amit addig láttunk, tapasztaltunk és éreztünk, hisz onnantól, hogy felkeltünk az asztaltól, már nem volt más, csak a hazaút.

Szabolcsi Tibor