Még általános iskolásként hallottam először a garays diákok híres-neves vízitáboráról. Nem is volt kérdés számomra, hogyha a Garayba megyek, nekem is ott a helyem. Mivel az év nagy részét otthonról tanultuk végig, az évközi programok sorra elmaradtak, a tábor sorsa is elég bizonytalan volt. Végül mikor viszszatérünk az iskolába, megkaptuk a jó hírt, hogy mehet a csapat Szatmárcsekére!
Július 4-én délben hatalmas hőségben, rengeteg csomaggal, teli busszal és furgonnal indultunk neki a majdnem 500 km-es útnak, az ukrán határ mellé. Az utazás nem volt zökkenőmentes, ugyanis három óra elteltével kényszerpihenőt kellett tartani, ugyanis a buszunk lerobbant, és csak egyórás szerelést követően indulhattuk tovább. A hangulat már a buszban is fantasztikus volt, közös zenehallgatással, énekléssel, a tapasztaltabbak sztorizgatásaival mulattuk az időt, és mi az újoncok kíváncsiságával vártuk, hogy megérkezzünk.

Amint odaértünk, már kezdődhetett is a sátorállítás. Estére kialakult hat csapat, amelyek élén egy-egy tizenegyedikes diák állt. Másnap rögtön kisebb programváltozás volt, ugyanis a Tisza túl magas vízállása miatt nem lehetett evezni rajta, így végül a Túr mellett várt minket Eperjesi István, vagy ahogy mi hívjuk Eper, a helyi túravezető, hogy tartson egy rövid eligazítást a biztonságos evezésről. Ez leginkább nekünk, kezdőknek volt hasznos. Még a parton – a tanárok segítségével – négy-fős csoportokba rendeződtünk, ügyelve arra, hogy mindenhol legyen legalább egy tapasztalt evezős.

Ezek után végre vízre szálltunk! Első három nap a Túron eveztünk hosszabb-rövidebb távokat, ahol mi, kezdők is hamar belejöttünk az evezésbe. Persze nem volt annyira egyszerű, hiszen sok volt a kidőlt fa, benyúló ág és még sorolhatnám, ezért ez nagy figyelmet igényelt, különösen a kormányosaink részéről. Faágak elől hajoltunk, másztunk át rajtuk, hajót emeltünk, ahol elakadtunk, egyszóval nem volt egyszerű menet, de végig jó hangulat uralkodott. Igyekeztünk elkerülni, de borulásokból sem volt hiány, itt jött jól a műanyag hordó, amiben a holmikat tartottuk az evezés alatt. A csütörtöki napon a vásárosnaményi vízi vidámparkban szórakoztunk, fürödtünk, csúszdáztunk és fókashow-t néztünk. Pénteken és szombaton már gyakorlott evezősökként – végül sikerült a Tiszán is eveznünk, ami a vártnál jóval könnyebb volt, hiszen alig volt akadály, sőt még pihenni is tudtunk, hiszen vitt minket a sodrás. A szombati evezés után következett az avatás a gyakorlott táborosok legnagyobb örömére. Aki harmadik alkalommal vett részt a táborozáson, örömmel vette kezébe az evezőt, hogy jól elfenekelje a kezdőket. Az újoncok kivételével ezt mindenki rettentően élvezte. Miután megvolt az avatás, szomorúan és fárad-tan bontottuk le sátrainkat, majd jöhetett a záróebéd, a töltött káposzta.

Az estéink sem teltek el program nélkül, hiszen ilyenkor mérték össze tudásukat a csapatok a különböző kvízvetélkedőkön. Tanáraink mindennap más-más érdekes témával készültek nekünk, amik persze csak nekik tűntek pofonegyszerűnek. Egyéni játékként pedig ott volt a papucsdobálás, ahol egy igazán csinos pulcsit lehetett nyerni. A csapatversenyben pedig minden nap az utolsó helyen álló csapat „nyerte meg” a másnapi mosogatást. Esténként elképesztően finom vacsora várt minket Eper jóvoltából. Vacsora után szabad-foglalkozásként előkerültek a kártyák, volt, aki röpizett, és persze az elmaradhatatlan volt a tánc és az esti bulizás. A tavaly elásott időkapszulát három órán át tartó turkálással kerestük a sötétben, de sajnos sikertelenül. Bár az ott összegyűltek nagy része csak „szurkolóként” vett részt ebben a spontán programban, mégis mindenki nagyon jól érezte magát. Utolsó este minden csapat előadta – a korábban megadott szavakkal, az Álomhajó dalszövegére írt a vízitáborról szóló dalát. A búcsúestén szomorúan vonultunk a takarodót követően sátrainkba, hiszen tudtuk, hogy másnap sátorbontás. Szombaton egy laza evezés, avatás és töltött káposzta után fáradtan, de élményekkel teli szívvel indultunk haza. A hazaút jóval csendesebben telt, többen elbóbiskoltak, voltak, akik élményeiket beszélték meg egymással, azonban érezhetően más volt a hangulat. De még nem volt vége, hiszen nem tudtuk, ki nyerte a csapatversenyt! Az utolsó pihenőnél tartott eredményhirdetésen kiderült, melyik lett a győztes csapat, a győzelmet és a győzteseket hazáig tartó énekléssel jutalmaztunk. Késő este futott be a busz a Garay mögötti parkolóba, ahol következett a „Janik”, azaz a győztesek ünneplése. A büszke győztesek utolsóként szálltak le a buszról, és mint az igazi királyokat üdvözöltük őket sorfalat alkotva, majd leborulva s előttük azt mondogatva: „Ti vagytok a Janik!”.
Szerintem bátran ki lehet jelenteni, hogy a 2021-es vízitáborból mindenki csupa jó emlékkel és élménnyel tért haza, és nagyon jól érezte magát, ahogyan én is. Tényleg csak annyit tudok mondani, hogy ezt egyszer mindenkinek át kell élni, mert ez az élmény egy életre szól! Ezúton is szeretném megköszönni az egész csapat nevében a szervezőknek, hogy egy ilyen felejthetetlen táborozást szerveztek ebben a nehéz évben, és már alig várom, hogy jövőre újra részt vehessek!

Vesztergombi Réka