Garay János (1812- 1853)

1881-ben Szekszárdon az addigi Zöldkút teret Garay nevére keresztelték, szülőházára márványtáblát helyeztek, melyre Szász Károly disztichonjait rótták. Az 1896-tól működő szekszárdi főgimnázium első igazgatója, Wigand János - aki még Aradon tanulmányt írt a költőről - ápolni kezdi Garay emlékét. Először a gimnázium  önképzőköre, majd az intézmény  veszi föl az író nevét 1923-tól.

Ki is volt ő valójában? A köztudatban Garay János mint Az obsitos költője, Háry János alakjának megteremtője maradt halhatatlan. Az antológiák őrzik még Kont című történelmi balladáját is, amely hosszú időn át a legnépszerűbb szavalnivalók közt volt divatos. A gazdag életműből a többit alaposan elhalványította az idő. Holott a reformkor éveinek irodalmi főalakjai közé tartozik, s ha költői nagyságrendben el is marad a legnagyobbak - Vörösmarty, Petőfi, Arany - mögött, romantikánk történetét mégsem lehet elmondani Garay János rokonszenves alakja nélkül.

1812. október 10-én született Szekszárdon, a család ugyan kisnemesi eredetű, de a költő apja, Garay János már polgári életet élt: kereskedő és városi közgyám volt. A költő édesanyja, Walter Zsuzsanna a városi főbíró leánya, emelkedett lelkű nő. Házukban otthonos volt az új magyar irodalom, és az ifjú Garay Jánosban hamarosan mutatkozott a költői hajlam.  A szekszárdi és pécsi diákoskodás után Pestre megy továbbtanulni. Előbb orvostanhallgató, de hamarosan átiratkozik a bölcsészetre, mert hivatásos író akar lenni. Huszonegy éves korától kezdve különböző folyóiratoknál dolgozik újságíróként. Korai költői sikereivel egyidejűleg derül ki, hogy kitűnő riporter, publicista, aki nélkülözhetetlenné teszi magát a szerkesztőségekben.

Mint költő az 1830-as évek derekán csatlakozik a romantikusokhoz. Vörösmarty hexameteres eposzainak hatására írja meg Csatár című, Hunyadi Jánosról szóló hőskölteményét, amely jó nevet hoz költőjének. Versei a legkülönbözőbb lapokban jelennek meg. Garay szerelmese volt a drámának is. Számos drámai művet írt, néhányat elő is adtak. A drámák ugyan nem hoztak sikert írójának, de tanulmánysorozata, a Dramaturgiai füzér igen színvonalas szakmunka.

Garay János írói tehetsége igazán a rövid epikában, a balladaszerű költeményekben, a verses elbeszélésekben és a megverselt népmesékben nyilvánult meg. Ezekben igen jó formakultúrája volt. Nyelvezete erőteljes, színes, sokat tanul Bajza finom verskezelésétől is.  Elbeszélő költészetében felvonulnak gyermekkori emlékei, a Szekszárd vidéki helyi regék, a Dunántúl, főleg a Balaton meséi és mondái. Ezekhez jól megtalálja a mesélő. a néptől vett és a néphez szóló hangot. Majd következnek a nemzeti múlt mozzanatai. Az Árpád-házi királyokról egész balladafüzért ír (I. Endre, I. Béla, Salamon ). Mindez pontosan megfelel a romantikus program népiességének, történetiségének, áthatva a szabadság és zsarnokságellenesség romantikus pátoszával. Garay a Dunántúl alakjainak idézése közben bukkan a nagyotmondó Háry János alakjára (egy szüreten személyesen is találkozik vele Szekszárdon), és kivételesen szerencsés ihletben írja meg Az obsitost, amely valóban remekmű: egy embertípus mulatságosan művészi rajza, s általa a népi szemlélet kitűnő ábrázolása. A reformkorban az egész nemzetet felháborító politikai perek - Lovassy László, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós elítéltetése - adják híres önkényellenes történelmi balladájának, a Kontnak az ötletét. Kont a királlyal bátran szembeszegülő, a halált is vállaló romantikus , nemzeti szabadsághősként jelenik meg a műben. Írói érdemeinek elismeréseként Garayt  először a Magyar Tudós Társaság, mai nevén a Magyar Tudományos Akadémia választja levelező tagjává, majd a Kisfaludy Társaság tagja, később segédtitkára lesz.

A szabadságért lelkesedő, liberális Garay az 1840-es években eljut a forradalmiság útjához, egyre harciasabban lázít a maradiság ellen. Epikája mellett megerősödik lírája, és ez a líra kifejezetten politikai költészet. Az 1848 elején  - még Petőfi Nemzeti dala előtt - írt Komoly szó a vihar előtt című verse már nemcsak látja és láttatja a közeledő forradalmat, de hitet is tesz mellette. Majd a forradalom hónapjaiban erőteljes hangú forradalmi verseket ír (A martius 15-kei nép; Szabadsági dal; Szabaddá lettél elnyomott magyar nép!). Egészségi állapota azonban ez időre megromlik. Sokféle baj gyötri, látása is tragikusan gyöngül. A forradalom idején kinevezik a magyar irodalom egyetemi tanárának. Meg akarja írni irodalomtörténetünk első tankönyvét, de erre nem kerül sor. A szabadságharc küzdelmeiben betegségei miatt nem tud tevékenyen részt venni, de forradalmi verseit bűnéül róják fel. Elveszti állását, bíróság elé kerül. Nagy nehezen szabadul, de családjával együtt nyomorog. Az aradi várban raboskodó honvédtisztek 2 krajcárt küldenek neki. 1850. október 6-án, az aradi gyásznap évfordulóján jelenik meg a Honvéd halála című verse, amely Arany János baráti elismerését vívja ki. Végre állást kap az Egyetemi Könyvtárban, ahol már korábban rövid ideig dolgozott.

Szépírói terve, hogy visszatér a verses epikához, melyben már korábban sikereket ért el: az 1840-es években két művét is jutalmazta az Akadémia. Utolsó esztendeiben írja nagy terjedelmű elbeszélő költeményét Szent Lászlóról. Úgy gondolja, hogy ez lesz élete főműve. Látását közben csaknem egészen elveszti, és a mű nagy részét családjának diktálja. Hasonló körülmények között születik utolsó verse is , a Szeresd magyar hazádat című. Még megéri, hogy Szent László című elbeszélő költeménye megjelenjék, de a következő évben, 1853. november 5-én, 41 éves korában meghal Pesten. A kortársak szerint Garay temetése az első nagyszabású tömegmegmozdulás, harmincezres néma tüntetés volt a szabadságharc leverése után. Ennyi ember már ritkán téved egyszerre ...

És nem tévedett az a főgimnáziumi tanári testület sem, mely 1923-ban névadói kérelmének indoklásában kiemelte, hogy Garay János korának és nemzetének nagyjai között foglal helyet - ha nem is egyenlő rangú a legnagyobbakkal - , mert nagy eszmét képviselt és nagy eszméért harcolt. A legtisztább szívű és legnemesebb lelkű férfiak közé tartozott.